Azt hiszem mindenki számára evidens, hogy kölcsönösen jó, ha jóban vagyunk a szomszédainkkal. Akár a lépcsőházban, akár a szomszéd országban. Csak kérdés mi az az ár, ami még „megfizethető” ezért. Feladhatjuk-e ennek érdékebén az érdekeink egy részét és ha igen meddig mehetünk el? Számos konkrét esetet is irhatnék annak kapcsán, hogy Magyarország feladta az érdekei egy részét, hogy jó viszonyt tudjon tartani a szomszéd országokkal. (Pl. Bősi vízerőmű – Szlovákia, Ciánszennyezés- Románia, Bőrgyárak a Rába mellett- Ausztria)
Különös problématika a szomszéd országokban élő több millió magyar helyzete. Ez mindig vörös posztó volt/lesz a szomszéd országok vezetőinek szemében. Mennyire támogathatjuk az ország jó viszonyának rovására a helyi magyarság törekvéseit? (Pl. Autonómia) Magyarország jelenleg a se hús-se hal politikáját követi, hiszen nincs igazán elkötelezve ez iránt? Jó e ez így nekünk? És a határon túliaknak?
A magyarországi politika már egy bő évtizede evidenciaként kezeli azt a kérdést, hogy lehetőleg a határon túli magyarok a saját településterületeken boldoguljanak, „ne adjuk fel” e területeket. Persze a németek és a zsidók másként gondolkoznak, ők befogadják, hazacsalogatják kitelepültjeiket. Ez lenne a mi utunk is?
Azt mondják a hátárokon túl, a magyar államporgárság nem jelentene áttelepülést Magyarországra, csak biztonságot összetartozási érzést adna. Nem tudom. Tény, ismerek marosvásárhelyi volt gimnazista osztályt, melynek bő fele Magyarországon, Kanadában stb. él. Már a kitelepülés/eltelepülés jórészt lezajlott. De így van ez pl. Ukrajnában? Egy dolog mindenképp az állampolgárságuk mellett szólna: ők ezt kérik tőlünk. Azt nem hiszem, hogy ez alapjaiban rengetné meg a magyarországi gazdasági, szociális stb. rendszert. Nem jelentene sok változást, sőt, elsősorban az értelmiségiek, vállalkozó kedvűek jöttek és jönnek ide. Ez jó Magyarországnak. Egyértelműen. De ki marad otthon?